Nők a történelemben

Minden sikeres férfi mögött egy nő áll.

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

Szerző: Frank Tibor

Egyike volt a történelem leghosszabb ideig uralkodó fejedelmeinek, korszakot neveztek el róla, és a világtörténelem talán legnagyobb birodalma felett uralkodott. S ami az angoloknak oly fontos: jórészt személyes példájával megszilárdította az angol trón tekintélyét, és átmentette azt a huszadik századra.

Az angolok királynője német családból származott, német nevelést kapott, német herceghez ment feleségül, s unokáinak egyike II. Vilmos néven hírhedt német császár lett. Protestáns családja 1714-ben került Angliába a kis német fejedelemségek egyikéből, Hanoverből. I. György (addig csak hanoveri király) azért alapozhatta meg (Hanover vagy Braunschweig, angolul Brunswick néven) az új angol dinasztiát, mert elődje, Anna királynő mind a tizenhét gyermekét még saját életében elveszítette, a katolikus Stuart-ág leszármazottait pedig a trónöröklési rend a dicsőséges forradalom (1689) után kizárta.

I. György király bizony még nem vagy alig tudott angolul, s fontosabbnak tartotta hanoveri királyságát, mint a britet. Leszármazottai lassan kezdték megszokni a hűvös Angliát, noha továbbra is mindannyian Németország kisebb-nagyobb fejedelemségeiből, így a Braundenburg–Ansbach (II. György), a Mecklenburg–Strelitz (III. György) és a Braunschweig (IV. György) családokból választottak maguknak házastársat.

Szerencsés születés
Viktória véletlenek, balszerencsék és tragédiák sorozatának köszönhette trónutódló jogát, sőt, különös módon szinte megszületését is. Amikor nagynénje, Sarolta hercegnő, a későbbi IV. György király leánya 1817-ben még apja életében meghalt, III. György tizenöt gyermekének immár nem maradt egyetlen törvényes, élő leszármazottja sem. A trónöröklés folyamatosságát csak az tette volna lehetővé, ha III. György valamelyik fiának ekkor gyermeke születik. Clarence, Kent és Cambridge hercegei 1818-ban valóságos versengésbe fogtak, hogy gyermekük szülessen, s ez legelébb Edwardnak, Kent hercegének sikerült. Egyetlen gyermeke, III. György egyetlen életben maradt unokája, Alexandrina Viktória 1819. május 24-én született a londoni Kensington Palotában.

A Kensington Palota fontos szerepet játszott a nagyra hivatott gyermek életében. Német édesanyja német nevelőnőt, a coburgi Louise Lehzent állította a hercegnő mellé, és tanácsadójának, Sir John Conroynak a javaslatára igyekezett megvédeni a kislányt apjának és atyai nagybátyjainak „rossz szellemétől”. Sir John persze a saját befolyását igyekezett növelni a nagyon zárt, Kensington-rendszer bevezetésével, ami a valóságban Viktória teljes elszigetelődéséhez vezetett, kortársaitól és atyja családjától egyaránt. Erős egyéniségre vall, hogy ezt az elzárt gyermekkort egészséges lélekkel élte túl.

A teenager trónörökös
Tízéves volt, amikor megtudta, hogy trónörökös. „Jó leszek”, mondta Lehzennek, de ez nem a gyermek fogadkozása, hanem egy kis királynő elhatározása volt. Készült az uralkodásra, s tudta, mire készül. Elődei nem voltak népszerűek, sőt, lejáratták a brit trón tekintélyét. A családban többféle betegség öröklődött, így az elmebaj bizonyos (ma már megelőzhető) formája is. Nagyapja elborult elmével halt meg, uralkodása utolsó évtizedében fia régensként kormányzott helyette.

A 18 éves korában, 1837-ben trónra lépő fiatal lány egészséges lélekkel és testtel vállalta feladatát. Karcsú, apró termetű, alig 150 cm magas leány volt, erős küldetéstudattal és kötelességérzettel. Amikor 1838. június 28-án megkoronázták, jellemző módon ezt jegyezte naplójába: „Az üdvlövések a parkban hajnali négykor ébresztettek… Hétkor keltem fel, jól éreztem magam és erősnek…”. Uralkodásának 64 éve alatt kemény kézzel fogta össze egyre növekvő birodalmát, amelynek kivételes tekintélyű kormányzója, családok millióinak példaképe s egy óriási család feje lett.

Harmónikus házasság
Nem sokkal trónra lépte után, 1840-ben férjhez ment Albert Szász-Coburg herceghez, akibe szerelmes volt és maradt is annak korai haláláig (1861). A házasságból kilenc gyermek született. Kapcsolatuk a házastársi harmónia és tevékeny együttműködés szép példája lett. Noha a gyermekszülést valósággal gyűlölte, és gyermekekkel bőven megáldott házasságukat e tény némileg beárnyékolta, férjét istenítette. Albert herceg befolyása Viktória életére meghatározó volt, különösen Lehzen nevelőnő Németországba távozásától kezdve (1842). Sűrű szülései közepette Viktória hamar elveszítette kezdeti lelkesedését az uralkodás iránt, és úgy érezte: „Mi asszonyok nem a kormányzásra vagyunk teremtve.” Házasságkötésük után néhány évvel a királynő életének krónikása már azt jegyezte fel: „Nyilvánvaló, hogy miközben ő viseli a címet, valójában Albert látja el az uralkodói funkcióit. Minden szempontból ő a király.”

Albert kezdeményezésére, az ő irányításával épültek távol a zajos Londontól azok a királyi rezidenciák, melyekben a királyi család kialakította befelé forduló, „magának élő” életformáját, amely generációk számára követendő példa lett Nagy-Britanniában. A királynő különösen az észak-skóciai Balmoral kastélyát szerette, de gyakran időztek Wight szigetén, Osborne-ban is. Viktória szeretett olvasni, és sorra vette Dickens minden új regényét. Kedvelte a cirkuszt és a viaszfigurákat, a festészetet és a szobrokat.

Noha ő és családja példa lett a szélesedő brit középosztály számára, ő maga igazából szociálisan érzéketlen maradt a nagy szegénység, az igazi társadalmi problémák (az írországi éhínség hírei, a chartista mozgalom követelései) tekintetében. Sokkal inkább érdekelte a külpolitika, ahol azonban ekkoriban még nem mozgott olyan otthonosan, és – részben Albert nyomására – konfliktusba került a 19. század talán legjelentékenyebb brit külpolitikusával, Lord Palmerstonnal. Egy alkalommal menesztette is a világhírű államférfit, amikor az nem kérte ki véleményét az államcsínnyel hatalomra került Louis Napóleon elismerése előtt.

A „dolgozó” király(nő)
1861. december 14-én meghalt Albert herceg. Ezzel nemcsak a királynő negyvenesztendős özvegysége, hanem uralkodásának második, önállóbb szakasza kezdődött meg. Férje elvesztésekor három éven át tartó depresszióba zuhant. Csak meghalni akart. Az év harmadát Balmoralban vagy osborne-i kastélyában töltötte, és sokszor kitért uralkodói kötelezettségei elől, még ha a fővárosban tartózkodott is. De azután fokról fokra elkezdett uralkodni, és az Alberttől tanult módszereket magára szabva és tökéletesítve hazájának és a brit birodalomnak befolyásos kormányzója lett.

Viktória alakította ki a „dolgozó” király(nő) mintaképét Nagy-Britanniában, amelyet leszármazottai közül többen is követtek, így mindenekelőtt V. és VI. György, valamint ükunokája, a jelenlegi uralkodónő, II. Erzsébet. Kötelességtudó államfő volt, szigorú munkarendet vezetett be. Minden fontosabb államügyről véleményt formált, és vidéki időzéseikor is állandó, szinte napi kapcsolatban maradt miniszterelnökeivel. Jöttek-mentek a levelesládák Londonban és Balmoral között, s e kastély egyike lett az elsőknek, ahol telefont szereltek fel Nagy-Britanniában.

Szorgalmas volt: levelezése eddig 19 kötetben látott napvilágot. Sajátos, ahogyan e levelekben önmagára mint „a királynőre”, egyes szám harmadik személyében hivatkozott. Különösen jó, a maga határain belül szinte közvetlen kapcsolata volt a konzervatív Disraeli miniszterelnökkel, a későbbi Lord Beaconsfielddel. Sohasem érzett bizalmat a korszak másik nagy politikusa, a liberális Gladstone iránt. Trónörökös fiában sem bízott, felelősnek tartotta apja haláláért. Az öregedő királynő nem az arisztokrata britek véleményére adott elsősorban, hanem különös képességgel egyre inkább meghallotta és megértette a középosztály hangját és akaratát.

A középosztály hullámhosszán
Utolsó miniszterelnöke, Lord Salisbury mondotta róla halálakor a Lordok Házában: „Rendkívüli módon ismerte, hogy népe mit gondol – rendkívüli módon, mert ez nem jöhetett személyes tapasztalatokból. Évek óta mondom, hogy mindig éreztem: ha tudtam, hogy mit gondol a királynő, eléggé biztosan tudtam azt is, hogy milyen nézetei lesznek alattvalóinak, s különösen alattvalói középosztályának.” Élete végére valósággal ráhangolódott a brit középosztály hullámhosszára, és ezekben a körökben példátlan népszerűséget élvezett. Utánozták szokásait, életstílusát, gondolkodásmódját, ízlését, tisztelték erényeit, s mindinkább elnézték hibáit. Amikor 1901. január 22-én a Wight-szigeti kastélyában meghalt, sokak számára véget ért a történelem.