| A két világháború között nincs nála nagyobb magyar színésznő. Körülötte forog az egész színházi világ. Intézmény, élő legenda, éveken keresztül rá épül a Nemzeti repertoárja. Mondják, a közönség gyakran nem is magát a darabot, hanem az elegáns dámát, a sziporkázó humorú, örökké hódítani vágyó asszonyt akarta látni. Ellenállhatatlan bűvkörének hálójában vergődtek a direktorok, egymást túllicitálva írták neki a hálásabbnál hálásabb szerepeket a korszak legsikeresebb színpadi szerzői, partnerei pedig maguk is publikummá váltak mellette. A festők le akarták festeni, a szobrászok meg akarták formázni, a belvárosi ruhaszalonok versengtek azért, hogy pazar ruhakölteményeikben jelenjen meg. Ma sem a régmúlt idők elfelejtett zsenije.Sziklaszilárd tartóoszlop, nélkülözhetetlen szerkezeti elem a magyar színjátszás fejlődéstörténetében. |
Róla jutnak eszembe Sztanyiszlavszkij sorai – emlékezett Gobbi Hilda. – »A színész csak otthonában, legszűkebb környezetben engedheti el magát. Mert szerepe nem ér véget, amikor a függöny összezárul, neki az életben is a szépség apostolának kell lennie. Mert ellenkező esetben egyik kezével teremt, a másikkal rombol…«
Bajor Gizi a szépség apostola volt, és a színpad függönye nála talán csak halálával gördült le. Egyszer azt mondta magáról: »Minden este meghalok, mint kokott, hogy aztán reggel mint királynő ébredjek fel újra.«…
Csodálatos volt vele játszani. A legfinomabb műszernél is érzékenyebben reagált minden érzésre, mozdulatra. Szemének csillogó értelme és végtelen hite mindenkit magával ragadott. Forró és lázas lett körülötte a levegő…
Ő valóban a művészetet szerette, nem pedig a művészetben önmagát.”
Bajor rengeteget dolgozott: elmélyülten elemezte a figurát, lelkiismeretesen próbált, pontosan kidolgozott és folyamatosan javított minden apró részletet. Egykori fiatal pályatársai nem úgy emlékeztek rá, mint a hírhedt, kíméletlen primadonnákra – Fedákra, Honthyra vagy Muráti Lilire. Nem ellenségeskedett, szívesen megosztotta kollégáival színpadi trükkjeit és szakmai tapasztalatait. A színházat amolyan „összművészetnek” tekintette, és meggyőződéséhez a gyakorlatban is következetesen ragaszkodott. Gobbi végtelenül tisztelte ezért, számára Bajor azon kevesek közé tartozott, akiktől tanulni lehetett, akikben „lázadó lelke nem talált kritizálni valót”. Halála után a gondolattól is irtózott, hogy gyönyörű budai villáját átépítsék, társasház legyen, esetleg állami célok szolgálatába vándoroljon. Amikor Bajor szülei megvették az eredetileg földszintes épületet – mely korábban virágkertészeti lerakatként funkcionált –, a környék még külterületnek számított.
|
 |
|
 |
| Shakespeare Júliája a Nemzeti Színházban |
|
Nóra szerepében Ibsen drámájában |
| |
1951 teléig – a színésznő antik sorstragédiákat idéző haláláig – a Stromfeld Aurél utcai ház valóságos kulturális központ volt. Egymást érték a koncertek, felolvasások, társadalmi rendezvények, vacsorák. A politika, a közélet és a művészvilág színe-java megfordult itt. Gobbi – hogy ezt a szüntelen nyüzsgő, életteli atmoszférát az utókor számára megőrizze – Színészmúzeum alapítását kezdeményezte. 1952. február 12-én elsősorban neki köszönhetően nyitotta meg kapuit vendégserege előtt újra a Bajor-villa, mint a színészek „panteonja”.
De kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. A századforduló táján esett meg, hogy Beyer Marcell bányamérnök megvette a Kálvin tér és a Kecskeméti utca sarkán álló Báthory kávéházat, ahol amolyan művésztanyát teremtett. Megfordult itt Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Hatvany Lajos és a későbbi színikritikus, Kárpáti Aurél, aki munkássága során többször felidézte Beyer Gizella szárnypróbálgatását a kávéház irodalmi asztalánál. „A kávés kislánya, Gizike, akkor tízesztendős volt, s apja biztatására olykor ő »szolgálta ki« a társaság legkedveltebb tagját, Pethes Imrét. Imre bácsi ilyenkor mosolyogva vette át a feketéscsészét, s néha meg is szavaltatta a nevető-szemű, eleven csitrit, aki tíz esztendő múltán legméltóbb partnerévé nőtt az ország első színházában…”
|
Már növendékként is fellépett a Nemzetiben, ahová 1914-ben – a Színművészeti Akadémia elvégzését követően – Tóth Imre szerződtette. 1915-ben hódítja meg először közönségét Gárdonyi Annuskájának címszerepében. Bajor megszerzése mellett Tóth Imre érdeme, hogy első ízben tűzte műsorra Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc és Szomory Dezső darabjait. 1916-ban lemondott, és a Színiakadémia élére került. Ambrus Zoltán (1917–22), Hevesi Sándor (1922–32), Márkus László (1932–33), Voinovich Géza (1933–35), Németh Antal (1935–44), majd Major Tamás (1945–62) követte az igazgatói székben. Bajor maradt és sorra ujja köré csavarta, de legalábbis megszelídítette őket. Olykor úgy tűnt, megszenvedi a vezérkarbéli változásokat – különösen Hevesi eltávolítása bizonytalanította el –, mégis inkább direktorai bosszankodtak hajthatatlan, makacs, végletes személyisége miatt.
Több mint tíz esztendőn keresztül nevéhez fűződtek a színház leghangosabb sikerei. Ő Ibsen Nórája, a Solness építőmester Wangel Hildája, Tolsztoj Anna Kareninája, Dumas Kaméliás hölgye, Shakespeare Júliája, Puckja, Makrancos Katája, Kleopátrája („Macskaszemű és mégis fenséges szajhája kegyetlen és fájdalmas elmúlásánál szinte cirógatta magára a halált adó viperát” – írta Gobbi). Csodálatos színpadi bravúrja A bolond Ásvayné és a Négy asszonyt szeretek. Előbbiben a nézők szeme láttára „öregedett meg”, utóbbiban négy nő képében négyszer csábította el a férjét.
Herczeg Ferenc 1917-ben írta meg a Vígszínháznak a Kék róka című darabját, melyben Cecilt Varsányi Irén alakította. Később Bajorral is elővették a Nemzeti Kamaraszínházában. (Nemrég Für Anikó játszotta a Madách Stúdióban.) Az előadás kérdése, járt-e Cecil a Török utcában, azaz megcsalta-e a férjét. Akkoriban szinte színházi „pletykaként” terjedt a megállapítás, miszerint, amikor Varsányi volt Cecil, nem járt, amikor Bajor, akkor járt a Török utcában.
És nem csak a Nemzeti leghangosabb sikereiről kell itt beszélnünk.
|
 |
| Férjével, Germán Tibor professzorral |
| |
Szerződése ugyanis lehetővé tette, hogy időnként más színházakban vendégszerepeljen. Heltai Jenő a harmincas évek elején verses színjátékot írt a Vígszínháznak, A néma leventét. A darabot ekkor nem mutatták be, ám 1936 márciusában mégis lezajlott egy premier. A Magyar Színházban, Hevesi Sándor rendezésében, Bajor Gizivel és Törzs Jenővel. A közönség és a sajtó elragadtatva áradozott a ritka színházi eseményről, sokak szerint Zilia szerepe volt Bajor pályájának egyik legnagyobb diadala. 1945-ben újra játszani kezdték, de ekkor már nem Törzs Jenő, hanem Tímár József fogadott némaságot a varázslatos asszonyért.
Másik legendás „félrelépése” a Vígszínházhoz köthető, ahol csak vele tudták elképzelni Flaubert Bovarynéját. A darab a ragyogó szereposztás ellenére megbukott. Már a regényt eredetileg színpadra író Gaston Batyt is átkozták, és súlyosbította a helyzetet, hogy Somlay Artúr Bovary, Góth Sándor a patikus szerepével volt elégedetlen.
A színpad „nagyasszonya” keveset filmezett, sem ő, sem az alkotók nem ambicionálták a közös munkát. Szerepei a jelentéktelenség határát súrolják, alig akad közöttük említésre méltó.
|
 |
| Bajor Gizi egykori otthona ma színészmúzeum |
| |
1918-ban állt első ízben felvevőgép elé, Garas Márton 100 000 koronás ruhájában. Ezt követte az Ősaszszony, majd a Megbűvöltek, melyben ő alakította a Reszket a bokor… és a Minek nevezzelek? ihletőjét, Szendrey Júliát. Játszott két Zilahy-regény átdolgozásában, a Rongyosokban (némafilm) és a Két fogolyban, 1930-ban pedig Párizsban forgatott mozikban tűnt fel, a Kacagó asszonyban és Az orvos titkában.
Zilahy Lajos a harmincas évek végén filmgyártó vállalatot alapított, gyártója, rendezője és szereposztója lett saját műveinek. Így jutunk el Bajor utolsó filmszerepéhez, A szűz és a gödölyéhez, melyben Karády, Csortos, Páger és Major is partnere volt.
Rendezett is. 1938-ban – először és utoljára. Valószínűleg már mindenki elfelejtette. Székely Júlia: Nóra leányai című darabját próbálta színre vinni a Nemzeti Kamaraszínházban, melyet 1924-ben nyitott meg Hevesi Sándor.
Egyes színháztörténészek szerint bizonyos szempontból szerencsés időben született. Nem volt komoly vetélytársa. Jászai Mari már pályafutása végén járt, Tőkés Anna pedig – hatalmas drámai ereje ellenére – nem lehetett méltó ellenfél, mivel legendák keringtek butaságáról.
|
 |
|
 |
| A rongyosok című némafilmben (1922) Csortos Gyulával |
|
A bolond Ásvayné című Harsányi Zsolt-darab címszerepében |
| |
Ily módon Bajor Gizi minden idejét a játék kötötte le.
„Valójában ott, a színpadon élt ő igazán, olyan intenzíven, hogy nemegyszer úgy tetszett, az életben inkább csak játszott” – jegyezte meg róla Kárpáti Aurél.
Így lehetett. Egész életmeséje ezt igazolja. Miközben a női lélek ezerszínű palettáját mutatta meg a magyar és a világirodalom remekeiben, magánéle-tében háromszor férjhez ment, kollégáival, rendezőivel, barátaival látványosan flörtölt, mindenkinek tetszeni akart, nőknek és férfiaknak egyaránt. Hírbe hozták többek között Tamási Áronnal, Indig Ottóval, Horthy Miklóssal, sőt, számos női szerelmes levelet őriznek a gyűjtemények. Első férje ügyvéd volt, 1920 nyarán ment hozzá feleségül. Amolyan „világháborús” házasság volt az övék. Vajda Ödön depressziósan, pénztelenül, végtelenül fáradtan tért vissza a frontról, nem tudott olyan szenvedélyt és odafigyelést tanúsítani, amilyet az érzékeny, szeretetre és rajongásra szomjazó ifjú színésznő igényelt volna. Öt évvel később elváltak, ekkor tűnt fel Bajor mellett egy jó kiállású regényíró, nevezetesen Zilahy Lajos. Soha nem házasodtak össze, rövid időn belül féltékenység kezdte mérgezni szerelmüket, a művésznő ugyanis egyre sűrűbben találkozgatott Paupera Ferenc méltóságos úrral, a Földhitelbank igazgatójával, aki 1928-ban feleségül kérte. A gazdasági világválság elől Paupera sem menekülhetett, a bank csődbe ment, ők pedig a férfi parkos, télikertes villájából egy kis lakásba költöztek. És ekkortájt lépett be a képbe a remek egzisztenciával rendelkező fül- és gégespecialista,dr. Germán Tibor.
|
 |
|
 |
| Szép Ernő: Azra (1930) – Leila szerepében |
|
Bajor Gizi az 1940-es években |
| |
A jó hírű orvos – akiért több, módos családból származó, pompás karriert „ígérő” fiatal lány versengett – élete végéig rajongva szerette a megismerkedésükkor már kétszeresen elvált, negyvenes színésznőt. 1933-ban házasodtak össze. Állítólag Germán, ha korán indult el hazulról és nem tudott előtte néhány szót váltani feleségével, apró versikékbe foglalt üzenetet hagyott az asztalán. Bajornak talán ez a kapcsolat, ez a szerelem is csak játék volt. A legnagyobb szerep, melynek tényleg meghalhatott a végén. Férje egyik reggel halálos mennyiségű morfiumot adott be magának és neki – hogy „megóvja”. Öregségtől, betegségtől, szenvedéstől, csalódástól. Germán sem érte már meg a következő reggelt. A boncolás során előrehaladott agykéreg-zsugorodást állapítottak meg nála. Az előre dedikált, rajongóknak osztogatott papírra közösen (?) írt búcsúlevél hitelességére vonatkozóan csak találgathatunk. Természetesen nem ez az egyetlen elképzelés. Beszélnek kettős öngyilkosságról, rendszer elleni tiltakozásról, félelemről. Kétségtelen tény, hogy a tragédia után az ÁVH körülzárta a házat. Az 1951. február 13–14-ei lapokban pedig a következő olvasható: „Bajor Gizi, a Nemzeti Színház örökös tagja, a Magyar Népköztársaság Kossuth-díjas és kiváló művésze hétfőn, gyógyíthatatlan betegségben tragikus hirtelenséggel meghalt.” Barátai és kollégái mind a balesetet, mind az öngyilkosságot elképzelhetetlennek tartották. „Szerette az életet!” – ismételgették megrökönyödve vagy éppen tehetetlen dühvel.
Gábor Miklós „szerelmes levelében” meghatóan írt a színésznő haláláról.
„Gizit utolsó alattvalója és hódolója ölte meg. |
Milyen gyötrelem vezette ezt az őrültet? Szerelme? Vagy a kín, hogy szeretnie kell?...
Nem lehet elhallgatni ezt a kérdést sem: mit tudott a szerelemről a csókoknak e királynője, a szerelemnek e repkedő, bájos tündére, aki nem bírta elviselni, ha pajtásai, munkatársai percenként nem hozzák tudomására elragadtatottságukat – mit tudott ő a szerelemről, ha hosszú évek alatt nem vette észre, hogy a férfi, akivel együtt él, lassan megőrült? Milyen kegyetlen közöny lakott ebben a hízelgőn csicsergő, icipici asszonykában, hogy nem vette észre az orvgyilkos tőrét a hitvesi szobában?...
Ne fájjon túlságosan szívünk ezért az elátkozott, hideg tündérért. Egész életében kísérték olyanok is, akik valóban szerették, egyszerűen és ember-módra. Akik koruknál, pozíciójuknál, kapcsolatuk jellegénél fogva védettek voltak bűbája veszélyeitől: rendezők, okos, idősebb férfiak és bölcs asszonyok, mint öreg miniszterek és udvarhölgyek, tapintatosan, gyengéden játszották szerepüket körülötte, mosolygó arccal, mintha nem tudnának a nagy komédia, a virtuóz játék mögött tátogó némaságról… ”
Halála körülményeit mindmáig képtelenség rekonstruálni. Titkát örökre magával vitte, és valljuk be, ez a borzalmas távozás a Bajor-mítosz elengedhetetlen részévé vált.
4.kép: A kaméliás hölgy – Margit szerepében
11.kép: Ibsen: Solness építőmester – Ódry Árpáddal | |
