Szerző: Balogh Margit

Több mint száz esztendővel ezelőtt, 1884. szeptember 18-án született Kassán, lengyel eredetű nemesi családban Slachta Margit. „Alakját csaknem elnyelte a feledés” – állapította meg egyik legelső életrajzírója, Palkó Magda. „Az idősebb nemzedék is legfeljebb arra az elkeseredett harcra emlékszik, melyet Slachta a felszabadulás után a köztársaság és az iskolák államosítása ellen folytatott...” Az elmúlt négy évtizedben Slachta Margitról egy szélsőségesen reakciós, bigott apáca képe élt. Ha neve fölmerült, egyből a botbüntetést elrendelő törvény megszavazását kötötték hozzá. (Moldova György egyik cikkében például azt a képtelenséget állította, hogy „még a felszabadulás után is törvényjavaslatot akart beterjeszteni a botbüntetés újbóli bevezetéséről”. ) Vajon ki volt valójában Slachta Margit? Hogy nem mindennapi egyéniség, az bizonyos. Ha az lett volna, ellenfelei sem foglalkoztak volna vele annyit. A magát keresztény feministának nevező Slachta Margit saját életében nem az elvárt példát követte, sőt, szinte egész működése egyfajta lázadás a bevett normák ellen, együtt a megőrzés és megújítás ellentmondásos egységével. Az alábbiakban egy kivételes személyiség életútját ismerhetjük meg, ötvözve saját kora keresztény nőképének vázlatával.

A gyermek- és fiatalkor
Lengyel nemesi származású ősei a történelmi Felvidéken élt gazdag földbirtokosok voltak. (A „slachta” szó lengyelül maga is „nemest” jelent.) Édesapja, zadjeli Slachta Kálmán 1882-ben vette feleségül az ugyancsak földbirtokos családban nevelkedett sárosi Saárossy Borbálát. Házasságukból a másodikként született Margit mellett még öt leány származott: Mária Antónia (1883–1935), (első) Borbála (1886–1887), Irén (1888–1970), (második) Borbála (1891–1961) és Erzsébet (1896–1988). Közös életük jómódban indult, de szegénységben és boldogtalanságban folytatódott: a vallásos buzgalmat ellenző, meglehetősen könnyelmű férj 1907-ben még a Kassai Takarékpénztár vezérigazgatója volt, ám felelőtlensége miatt tönkrement, majd feleségével és három kisebb gyermekével 1908-ban kivándorolt Amerikába. Margit, aki nem tartott velük a tengerentúlra, szülői örökségként az önfejűséget tartotta számon.

Kassán járta az elemi négy osztályát és a hat felsőbb leányiskolát. Ennek befejeztével 1903 májusában a tanítóképzőben képesítőzött, majd három évig a Kalocsai Miasszonyunk nővérek Tanárképzőjének bejáró diákja lett, s itt szerzett német–francia szakos polgári iskolai tanári végzettséget. A polgári miliőben nevelkedett leány az 1906–07-es tanévben a győri orsolyiták polgári iskolájában tanítónő, a következő tanévben a budapesti Csalogány utcai állami tanítóképzőben nevelőtanár.

A kor, amelybe született, a kihívások kora volt. A kihívás kereteit a tudományos-technikai haladás és a szociális gondoskodás egymástól való eltávolodása határolták. Miközben kiépült a vasúthálózat, a gyáripar, a falvak városokká duzzadtak, Pesten elindult a földalatti, megjelentek az első automobilok, addig az ország perifériájáról a dualizmus évtizedeiben több mint kétmillió ember vándorolt ki a jobb élet reményében; a tuberkulózis, a vérbaj népbetegségnek számított, az élve születettek 44 százalékát 7 éves kora előtt elragadta a halál... A századvég magyar katolicizmusának állapotát a legkonzervatívabb egyházi publicisták is a tespedés, az „állóvizek” időszakaként jellemezték. A katolikus megújulást az egyháztól elszakadt értelmiségi rétegek visszahódítására és a szociális problémák megoldására Prohászka Ottokár indította el a századfordulón. Kortársai és szövetségesei közül megemlítendő Zihy Nándor és Giesswein Sándor.

A szociális kérdés katolikus szellemű megoldásának elindítója XIII. Leó pápa Rerum Novarum kezdetű enciklikája volt. Magyarországon a 19–20. sz. fordulóján ezt a munkát nővédelmi téren gr. Pálffy Pálné, szül. Károlyi Geraldine (1836–1915) kezdte el 1897-ben a Katolikus Munkásnők Védőegyesület megalakításával (ez az egyesület 1898-ben a Katholikus Nővédő Egyesület, 1906-ban az Országos Katholikus Nővédő Egyesület nevet vette fel – a névváltozatok a feladatkör bővülését jelzik (nemcsak munkásnőkkel, hanem minden nővel és országos szinten). A védőegyesület alapításánál férfiak is bábáskodtak: Bundula Mihály, ekkor a Budapesti Központi Szeminárium spirituálisa, 1904-től nagyváradi kanonok karolta fel az ügyet.

1904-ben Geőcze Sarolta szakszervezeti alapon indította meg a munkásnők szervezését, mégpedig a Budapesti Keresztény Munkásegylet keretein belül mint a Magyar Keresztény Munkásnők Szakosztályát. A „keresztény” jelző egyértelmű elhatárolódás volt a szociáldemokrata szerveződésektől. A szakosztály hármas célja: 1. a nőmunkások erkölcsi oltalmazása; 2. anyagi érdekeik védelme; 3. szemben a szociáldemokrata családbontó irányzattal, a családi élet ápolása és szilárdítása. Néhány konkrét elvárás, illetve vállalás:

• díjtalan munkaközvetítés,
• ingyenes jogi tanácsadás,
• szolidaritás: beteg tagok kisegítése, ápolása, munka nélküli tagok segélyezése,
• takarékperselyek felállítása (munkaeszközök beszerzésére),
• fogyasztási szövetkezet felállítása,
• szakképzés (vegytan, házimunka, helyesírás stb.),
• művelődés: könyvtár szak-, „szívnemesítő” és szórakoztató művekből,
• házbérpersely szervezése (lakbérfizetésre takarékoskodás),
• valláserkölcsi és közhasznú előadások (egészségtan, életmentés, nevelés, gyermekápolás, antialkoholizmus, állattartás és -védelem stb.),
• közös kirándulások, énekkar, közös ünnepek – ma csapatépítő tréningnek mondanánk,
• külön speciális feladatot jelentett a vidékről a városokba, főleg a fővárosba áramló nők felkarolása – cselédosztályok szervezése. Az állást kereső, helyismeret és kapcsolatok nélküli nők gyorsan elveszhettek a városi dzsungelben (prostitúció, kisemmizett cselédsors). A Vasúti Misszió aktivistái (kékszalagos, Máriás érmet viselő hölgyek) a pályaudvarokon várták a munkakereső nőket: elhelyezésükre 20 személyes otthont nyitottak, eligazításokat adtak. (A későbbi Szent Zita Körök erre a feladatra specializálódtak.)

Nyilvánvaló, hogy a vallási alapon szerveződő érdekképviseletek új típusú válaszként is szolgáltak a századfordulón rohamléptekkel izmosodó szociáldemokráciára. Nézzük, miként fogalmazták meg a keresztény értékrendre hivatkozó első nőszervezetek céljaikat! „A ker[esztény] kath[olikus] munkásnők erkölcsiségének oltalma és védelme, visszatartva őket a veszélyes társaságok[tól], alkalmak[tól] és szövetkezetektől. Anyagi jólétük előmozdítása az által, hogy tagjainak biztos és olcsó lakást és ellátását biztosít lehetőleg az irgalmas nénék [az irgalmas nővérek], egyébként más megbízható úrinők (védnöknők) felügyelete és gondozása alatt. Keresztény nevelésök folytatása vallásos oktatások, épületes és szórakoztató előadások rendezése, könyvtárak létesítése, a szükséges házimunkába való bevezetés és mindazokban való útbaigazítás által, amikre egy jó katolikus magyar munkásnőnek vagy cselédanyának szüksége van. Tagjait anyagi támogatásban is részesíteni akarja akkor, ha – önhibájukon kívül – munkához nem jutnak vagy munkára képtelenné válnak. Tagjait, minden munkaviszonyokból kifolyó igazságtalan bánásmóddal szemben, jogi védelemben részesíti.” A női szerveződések terén párhuzamos munkák folytak: 1906-ban megalakult a Magyar Keresztény Munkásnők Országos Egyesülete (Geőcze). Ugyanebben az évben az Országos Katholikus Nővédő Egyesület is zászlót bontott – tehát a századfordulót követő első években már legalább két országos hatósugarú keresztény nőszervezet létezett és működött. Nincs nyoma, hogy a két szervezet különösebben együttműködött volna.

Főhősünk a Pálffyné Károlyi Geraldine grófnő által képviselt irányzattal került kapcsolatba. A grófnő kezdetben osztályának hölgyeivel dolgozott, majd az akkor már meglehetős számban lévő értelmiségi nőkhöz fordult, hogy a pártfogásra szorulók patronesszei legyenek. Így nyerte meg munkatársának 1902-ben Farkas Editet. Edit régi nemesi családból származott, ismerte a világnyelveket, polgári iskolai tanári diplomát szerzett. A patronesszek munkáját olyan sikeresen irányította, hogy 1906-ban már az Országos Katholikus Nővédő Egyesület alelnöke – e tisztében Nyitrától Brassóig járta az országot, és előadóként terjesztette a nővédelem eszméjét. Idővel felismerte, hogy önkéntes munkatársakkal nehezen éri el célját, s hogy igazi eredményt csak akkor ér el, ha olyan munkatársai lesznek, akik egész életüket ennek a munkának szentelik. Külföldi példákat ismerve, 1908-ban megalapította a Szociális Missziótársulatot, szociális és nővédelmi területen dolgozó fogadalmas nővérszervezetet. Indulásakor a missziótársulat még nem volt szerzetesrend, hanem a szerzetesközösség és a világiak között helyett foglaló egyházi szervezet, ma úgy mondanánk, hogy apostoli életre egyesült közösség. Tagjai tehát nem apácák, nem tettek nyilvános fogadalmat, hanem csak ún. magánfogadalmat. (Ez utóbbi két elemét, az engedelmességre és a szegénységre vonatkozót bármely pap feloldhatta, csak a tisztasági fogadalom feloldásáért kellett Rómához fordulni. Nyilvános fogadalmat csak a kongregációk, illetve a rendek tagjai tehettek, feloldozást kizárólag Róma adhatott.)

Slachta Margit még képzős évei alatt hallotta előadni Farkas Editet a patronázsról, a munkásnők védelméről. Farkas Edit karizmatikus egyéniség és nagyszerű szónok volt. Gárdonyi Géza őt nevezte „A bibliás asszonynak”. Előadása életre szóló hatást tett Slachta Margitra, és lelkesedést keltett benne a gyakorlati szociális munka iránt. Majd megismerkedett Korányi Saroltával, a magyar nőnevelés egyik nagy alakjával, aki ugyancsak alelnöke volt az Országos Katholikus Nővédő Egyesületnek. E két nő tevékenysége és szellemisége eltérítették Slachtát eredeti hivatásától: először Győrben bekapcsolódott a patronázs munkába, majd 1908-ban megvált a tanítástól, hogy minden erejét a szociális munkának szentelhesse. 1908. november 19-én az elsők között lépett be a Farkas Edit által akkor alapított Szociális Missziótársulatba. Slachta Margit élete a Szociális Missziótársulattól haladt a politika felé. Egyéniségének épp egy ilyen közösség felelt meg: közel Istenhez, közel a világi élethez.

A missziós nővér és személyiségrajza
1996-ban – egy dokumentumfilm-készítés kapcsán – készült el Slachta Margit írásszakértői analízise. A Slachta-nevet hírből sem ismerő grafológus a következő személyiségjegyeket állapította meg: „1. Az átlagtól alapvetően különbözik, magasrendő öntudata és küldetéstudata van. 2. Erősen vezetett és mégis nagyon erősen vezető karakter. 3. Egyénisége csupa ellentmondás, de harmóniában lévő ellentmondás, teljesen nyitott ember, aki belül teljesen zárt. Nincs magán énje, ugyanakkor jóindulatú és nyitott kifelé, sőt segítőkész. 4. Nőiessége és férfiassága egy egészen egyedülálló kuriózum, a legnagyobb nő és a legkeményebb férfi együtt.

Személyiségfejlődése: nagy gyermek és teljesen kialakult felnőtt. Csupa ellentmondás, mégis egységben ott oldódik fel, hogy valahol találkozott a Hittel. Szexusának jellege ismét kuriózum, nem földi módon éli ki a szexualitását, gyermekkorban történt indíttatásból olyan fokú szerelemben él egy természetfölötti Személlyel, ami alapvetően meghatározta az egész életét […].

Nőiessége: Ebben ő egészen különös. Biológiai fejlődésében nagyon egészséges, tehát megfelelő testi, biológiai fejlődésű, teljesen egészséges. Fejlődésében találkozhatott azzal a hivatással, ami nála meghatároz mindent, ez elvont, racionális, nagyon valószínűsíthetően hitbéli terület, ez valamilyen formában az Istennel, az emberfelettivel való találkozás és az ez irányba való elkötelezettség. Szexuális érése teljesen alárendelődik ennek az Istennek való elkötelezettségnek. Megtörténik a szexuális érés, azonban szublimálódik egy transzcendens emeletre és formába, amely élete végéig domináns lesz, és ez a szerelem nem földi.”

És valóban: Slachta Margit életre szólóan Krisztus jegyese lett. Az akkoriban divatos hosszú ruhában és hatalmas kalapban, szociális missziós nővérként tartotta első nagyobb hatású előadásait a munkásnők helyzetéről és a magyar katolikus női összefogás szükségességéről. Az ekkor 25 esztendős, kimondottan csinos, filigrán termetű ifjú nőből az elkövetkezendő kilenc év alatt a keresztény nővédelem és a katolikus szociális munka élharcosa lett. Fáradhatatlanul tartotta egyik előadókörutat a másik után, adományokat gyűjtött, építgette a Szociális Missziótársulat erdélyi szervezeteit. 1915-ben szociális iskolát nyitott, ugyanezen év március 25-től az Értesítő nevet viselő katolikus egyesületi lap, A Keresztény Nő szerkesztője. 1918 márciusában a lap nevet változtatott: Magyar Nő, alcíme szerint A keresztény feminizmus lapja, a Szociális Missziótársulat Országos Szervezetének hivatalos közlönye lett. Szerkesztője maradt Slachta Margit, aki korábban is cikkek sorozatát publikálta a nők érdekképviseletéről, a nők választójogáról.

Álljunk meg egy szóra a lap alcíménél: a keresztény feminizmus lapja. A „keresztény” jelző elhatárolódás volt a radikális liberális feminizmustól, de a feminizmus vállalásával elhatárolódott a konzervatív, a nőket csupán családanyaszerepben elfogadó nézetektől is. Slachta nem volt radikális feminista, soha nem kérdőjelezte meg azt az elvet, hogy a nőnek a családban a helye. Magát a feminizmust mint a nők egyenjogúsításának programját viszont elfogadta azzal, hogy a nők jogos szervezkedése nem járhat együtt a vallási, a családi és az erkölcsi élet aláásásával. De a családi, valláserkölcsi kötelességek mellett jogokat is követelt. Azokat, amelyekre a nőknek nőies méltóságukhoz, küldetésükhöz szükségük van. Így választójogra! 1918 derekára összeállította a női választójogra vonatkozó elképzeléseit, amelyeket annak rendje s módja szerint be is nyújtott a Belügyminisztériumba. Ennek tükrében semmi meglepőt nincs abban, hogy üdvözölte a Nemzeti Tanácsnak az általános és titkos választójogról hozott döntését, mert az a nőket is választójoghoz juttatta. A női választójog mellett érvelt parlamenti felszólalásában is, az 1921–22. évi második indemnitás tárgyalásánál: kimondottan a női hangra épített, azokra a női tulajdonságokra (pl. érzékenység, gondosság, takarékosság), amelyek szerinte egy államháztartás kezelésére is alkalmassá teszik őket – szemben a férfiakra inkább jellemző racionalitással, nagyvonalúsággal, túlköltekezési hajlammal: „…a nők aktív és passzív választójogának indoklását elsősorban pénzügyeink eddigi vitelében és jelenlegi pénzügyi helyzetünkben találjuk meg.”

Tanulhassanak a nők – követelte, de míg a radikálisok minden pálya megnyitása mellett voltak, addig Slachta a női mivoltnak „megfelelő” pályák megnyitását követelte. A radikálisok altruizmust, a keresztény feministák krisztianizmust akartak. Slahta egyszerre volt megőrző és megújító. A századforduló után néhány esztendővel elképzelései szokatlanok, sőt egyenesen merészek voltak – legalábbis a hagyományos keresztény gondolkodáskörben.

Az első nőképviselő
Slachta ekkor már országosan ismert nőmozgalmár, a keresztény feminizmus szószólója, aki merészen úgy lépte át a hagyományos korlátokat, hogy életvitelében nem sértette azokat. Pehm József nála mindössze nyolc évvel fiatalabb, épphogy elindult a plébánosi hivatás útján, de rokonszenvezik azzal a slachtai gondolattal, hogy a női mivoltnak megfelelő pályák megnyitása a köz javát szolgálja. Slachta a társadalom legnagyobb feszítő erejének a szociális problémákat tartotta. Nála a nőkérdés egybefonódott a szociális munkával, mert a nőket alkalmasabbnak tartotta az odafigyelésre, az empátiára. Osztotta Farkas Edit véleményét: nem az unatkozó úrihölgyek jótékonykodásával, nem ingyenleves osztogatásával vagy ruhasegélyezéssel kívánt a szociális kérdésekhez nyúlni, hanem a szervezett szociálpolitika keretei közé akarta állítani a szociális gondozást. „...nemcsak a nyomor és szenvedés enyhítésére kell gondolnunk [...] hanem a szegénység, nyomor okainak megszüntetésére kell törekednünk.” A társadalom egészében jelen kell lenni, mégpedig ott, ahol a bajok születnek a megelőző és „megszentelő szeretettel”. Társadalmi környezettanulmányokat készített, tüntetéseket szervezett, napilapokban cikkezett. Modern, a mai értelemben is korszerű, fiatalos, adott esetben rámenős stílusban küzdött.

Időközben a Missziótársulat gyorsan fejlődött. 1912-ben már anyaház nyílt Budapesten, és a nővérek a szociális munka minden területén, a nőmozgalomban, a veszélyeztetett fiatalok között, sőt a fogházmisszióban is dolgoztak. A kitört világháború alatt törődtek a hadigondozottakkal, hadiárvaházat létesítettek és hadikórházakban is dolgoztak. 1917-re kiépült a Szociális Missziótársulat Országos Szervezete, ez a történelmi Magyarország egész területén átfogta a világi munkatársakat. 1918-ban ez a szervezet kezdte el a politikai munkát, keresztényszociális alapon, de autonómiáját megőrizve Keresztény Női Tábor néven. Élén Slachtával, akit a közjó iránti hatalmas vágy buzdította leginkább arra, hogy közéleti-társadalmi szereplést vállaljon és megszervezze a nőket egy keresztény, nemzeti, legitimista és szociális alapú politikai tevékenységhez.

Slachta gondolkodásában a kereszténység egybeforrt a királysággal, a Szent Koronával. A keresztény államforma Magyarországon a királysághoz kötődött. A Szent Koronában az ország stabilizálásának eszközét látta ekkor is, s látja majd 1946-ban is, amikor az államforma kérdése kerül napirendre. De míg a két világháború között Európa-szerte építettek a történelmi tapasztalatokra, s Magyarország államformája is végig királyság maradt, addig a II. világháború után új módszerek kerülnek előtérbe. A régi rendteremtő eszközökhöz ragaszkodni ekkor már kétségtelenül a konzervativizmus jele volt. Ám ha poros konzervatív lett volna, húsz év múlva újra fel tudott-e volna lépni? Emlékezetes a Magyar Nő 1918. november 23-i vezércikke, amelyben a királyi párt búcsúztatta: „Néma sorfalat magyar nők: egy könnyel, vérrel és dicsőséggel egybeforrt kilencszázados tradíció határkövét teszi le a történelem a múlt és a jelen mezsgyéje közé, mikor Szent István koronájának utolsó hordozói hagyják el az országot. Vonuljatok fel az utolsó tiszteletőrségre és gyújtsátok lángra a kegyelet őrtüzeit, mert akinek lelkében ezek nem égnek, mikor megválik a régitől, és aki nem tud úgy a történelem fejlődésének új csarnokába lépni, hogy kegyelettel zárja be a réginek kapuit, az máris árulója az új eszmének, mert hűtlenség átkával lép az új ügy szent szolgálatába. Mi hűséggel akarunk szolgálni az Magyarországnak. Azért néma sorfalat magyar nők, mikor Károly király és Zita királyné elhagyják a trónt. Vonuljatok fel tiszteletőrségre és lelketekben lobogjanak magasan a kegyelet és tisztelet őrtüzei. Utolsó királyunk lemondása napján a MAGYAR NŐ.”

Slachta neve már országosan ismert volt, amikor az 1920-as nemzetgyűlési választásokat kiíró rendelet, Magyarország történetében először, proklamálta az általános, egyenlő, közvetlen, községenkénti és titkos választójogot. 1. §-a kimondta:

„Nemzetgyűlési választójoga van minden férfinak, aki legalább hat év óta magyar állampolgár, aki legalább fél év óta ugyanabban a községben lakik, vagy ott lakása van, és életének huszonnegyedik évét betöltötte. Ennek az életkornak a betöltése előtt is választójoguk van azoknak, akik 1918. évi november 1. napja előtt legalább tizenkét héten át a harctéren arcvonalbeli katonai szolgálatot teljesítettek. Nemzetgyűlési választójoga van minden nőnek, aki legalább hat év óta magyar állampolgár, életének huszonnegyedik évét betöltötte, és bármely hazai élőnyelven írni-olvasni tud, ha legalább fél év óta ugyanabban a községben lakik, vagy ott lakása van.”
Az 1920. január 25–26. között tartott választásokon mégsem volt női jelölt. (A Magyarországi Szociáldemokrata Párt, amely állíthatott volna esélyes női politikust, nem indult a választásokon.) Ám ahogyan az lenni szokott, több választókerületben pótválasztást kellett tartani, s ekkor került a lehetséges jelöltek közé Slachta Margit missziós nővér neve.

Slachta Margitot 1920. február 26-án a Keresztény Nemzeti Egység (Egyesülés) Pártja elnöksége és választmánya a kiírt pótválasztásra abszolút többséggel a párt hivatalos képviselőjelöltjének jelölte. (Slachta tehát nem a hivatalos egyház képviselőjelöltje!) Farkas Edit azon a véleményen volt, hogy „a keresztény Magyarországért küzdeni véres szent munka”, ezért engedélyezte, hogy Slachta Margit induljon a pótválasztáson. Slachta Margit 5471 érvényes szavazatot szerzett, s ezzel fölényesen maga mögé utasította férfi vetélytársait: a korábban népjóléti miniszter Csilléry András 3642 szavazatot kapott, míg a két másik jelölt voksainak száma – Szentirmay Ödöné és Török Eleméré – az ezret sem érte el (817; 557). Slachta Margit személyében Magyarország első női képviselője foglalhatta el a honanyai széket a nemzetgyűlésben. Évszázadokon át csak férfiak politizáltak, s most egy nő belépett a politika színterére! Ennek horderejét ma már nem érzékeljük. Ám gondoljunk csak bele: először is egy „majdnem” szerzetes. Addig világi papok politizáltak ugyan, de szerzetesek nem, s főleg nem női szerzetesek. Tehát hogy egy szerzetesi életet élő nő fellépjen a politika színpadán – az nagyon nagy szó volt, egyúttal természetesen váltotta ki a véleményt: nem nőknek való dolog. Azonban amit egy nő a politika színeibe be tud vinni, az éppen az a terület, ami hiányzik a férfiakból. A személyre való odafigyelés, az emberek javának előmozdítása, odafigyelés a gyengébbekre, az irgalmasság – ezek olyan dimenziók, amelyek a nőkben inkább megvannak, és amelyek nem olyan erősen kifejlettek a másik nemben.

Mivel, milyen programmal nyert Slachta?
1. Szociális program.
2. Családcentrikusság.
3. Gazdasági program (adórendszer, árdrágítás elleni küzdelem, élelmiszer-hamisítás).
4. A női hivatás képviselete.

Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök a következő szavakkal méltatta az eseményt:

„Ha beállítjuk a női szívet, a női érzést, a női géniuszt a mai politikánkba, akkor megtaláltuk az egész nemzetnek az együttműködését s ezzel a nemzet boldogulásának alapját. Ez a Szociális Missziótársulat célja, azt akarjuk, hogy a keresztény magyar nők lelkük gazdagságát, szívük melegét vigyék bele a társadalomba, a szociális munkába a lelkekben élő erőket akarjuk összefogni egy nagy hatalommá a nemzet javára…”
Parlamenti szűzbeszédét 1920. április 23-án tartotta. A Népszava tudósítása szerint „A szocialista nőktől tanult igazságokkal tarkított beszédét a férfi-képviselők derülten, tréfálkozva, fölényeskedve fogadták.” Beszélt a gyermekhalandóságról, az anyavédelemről, reményét fejezte ki, hogy a nővédelmi mozgalom a miniszterelnök részéről „erkölcsi támogatásban” fog részesülni, amire néhány kisgazda sietett megjegyezni: „Azt megkaphatja!” Amikor pedig erre a célra anyagi támogatást is kért, a közbeszólók már nem biztatták: „Azt már kevésbé kapják meg!” Beszéde végén határozati javaslatot terjesztett be, amelyben – választási programjával összhangban – javasolta, hogy a munkásnőkre vonatkozó törvényeket módosítsák, a család érdekében félnapos váltórendszert létesítsenek, női iparfelügyelőket alkalmazzanak, az anyaság védelmét intézményesen biztosítsák, s az ipari munkásságnak évente kétheti szabadságot adjanak. Mivel a szoptatás helyett – gyakran csak kényelemből vagy divatból – igen elterjedt volt a dajkaság, kérte annak eltörlését (pontosabban korlátozását), így szorítván rá a tehetősebb hölgyeket is gyermekük anyatejes táplálására. Arra az esetre, ha valaki egészségi okok miatt mégis dajkát fogadni kényszerül, javasolta a kötelező tejtestvérséget, hogy a dajka biztosítva legyen: édesgyermekét magával viheti és szoptathatja alkalmazója csecsemőjével együtt. Sürgette az erkölcsrendészet revízióját s az iskolák reformját.

Tévedtek, akik azt hitték, zavarba ejthetik, és szavát is alig lehet majd hallani a nemzetgyűlésben. Bár való igaz, a társadalom ma is elfogadóbb, ha egy nőt szociális kérdésekben, gyermekvédelemben és hasonló nemes ügyekben hall megnyilatkozni. Slachta az 1920. március 25-étől 1922. február 16-áig tartó képviselői ideje alatt összesen 28 beszédet tartott, ezekben 67 nagyobb problémakört fejtett ki. Felszólalásaiban központi téma a nőkérdés, a nők helyzete, a szociális helyzet, az általános választójog. Nem csak a cselédeké, nem csak a munkásnőké, nem csak az arisztokratáké. Minden nőre gondolt, amikor nőkérdésről szólt. A nők érdekében javasolta például, hogy minden nő, korra való tekintett nélkül kitiltasson a pálinkamérésekből. (S 20 éven aluli férfi is.) Képviselőtársai csakhamar észrevették, hogy Slachta nővéren nem lehet gúnyosan vagy fölényesen mosolyogni. Beszédeiből, indítványaiból, állásfoglalásaiból egy művelt, mélyen szociálisan érző nő alakja rajzolódott ki. Slachta felszólalásai közül mégsem azokat őrizte meg emlékezetében az utókor, amelyek a szociális körülmények javítására irányultak, hanem azokat, amelyek túllépték ezt a láthatatlan „Rubicont”: első parlamenti időszakából a botbüntetést, második parlamenti működéséből az államforma kérdését. A történetírás méltatlanul Slachta nevéhez kötötte a hírhedt „bottörvényt”, holott ő jelen sem volt a magyar történelemben bottörvényként emlegetett 1920. évi XXVI., A vagyon, az erkölcsiség és személyiség hatályosabb védelméről szóló törvény vitáján és szavazásán – ugyanis képviselői szabadságát töltötte... Az viszont tény, hogy egy másik törvény, az árdrágító visszaélésekről szóló 1920:XV. törvény vitájában Slachta maga is kemény szavakkal érvelt ezen büntetésmód mellett, sőt javasolta annak kiterjesztését a nőkre is, mert különben a bűnösök egérutat nyernek, és „arra a meglepő eredményre fogunk jutni, hogy az összes láncolásokat és árdrágításokat nem a férfi, hanem a nő csinálja”. (Csak zárójelben jegyzem meg: a törvény kormány-előkészítésén báró Korányi Frigyes pénzügyminiszter általában a botbüntetéssel szembeni fenntartásainak adott hangot, de különösen az „ellen tiltakozik egész bensője, hogy a botbüntetés a nőkre is kiterjesztessék”. ) Hogy megszavazta volna Slachta a jobbágyrendszert idéző tényleges bottörvényt, ha jelen lett volna? Nem kétséges. Hitte, hogy a női egyenjogúságot nemcsak az előnyöknél, hanem a hátrányoknál is érvényesíteni kell. Hitte, hogy akkor igazságos, ha nem tesz kivételt. Egy furcsa, végeredményben elhibázott és téves közelítés volt ez az egyenjogúsításhoz.

Az árdrágítókkal szembeni botbüntetést – ami egyébként egy év és néhány fenyítés után hatályát veszítette – még a baloldali lapok sem kifogásolták, az csupán akkor került elítélően a címoldalakra, amikor úgy vélték, hogy az 1920:XXVI. törvénycikk éle a baloldali szervezkedés ellen irányul. Az áthallást felerősíthette, hogy e törvényjavaslatot ugyanakkor kezdte tárgyalni a nemzetgyűlés, amikor Tomcsányi Vilmos Pál igazságügy-miniszter beterjesztette az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló törvényjavaslatot, amely tartalmazta a kommunista párt működésének betiltását (1921. évi III. tc.). Idővel egyes felületes (vagy tudatosan manipulatív) cikkek egybecsúsztatták a baloldal elleni támadást, a botbüntetést és Slachtát. 1945-ben egy újságíró botbüntetést firtató kérdésére válaszolva Slachta így válaszolt: „Ma tudom már, hogy az ilyenfajta büntetéssel mennyire visszaélhetnek a büntetők, milyen kegyetlenül megkínozzák egymást az emberek. Azt is tudom már, hogy ilyen módon nem lehet megakadályozni az árdrágítást. Csakis belső ráneveléssel.”

Slachta parlamenti tevékenysége elsődlegesen a szociáldemokrácia részéről váltott ki kritikát, először a párt Nőmunkás c. lapjának 1920. július 1-jei számában, majd vissza-visszatérően még néhány évig. Érdekes módon, egy szót sem találni sem a Nőmunkásban, sem a Népszavában arról, amikor Slachta az 1921. évi III. törvénycikkel betiltott kommunista párt letartóztatott és internált tagjainak érdekében emelt szót. Amint azt is csupán a levéltárak igazolják, hogy Slachta kiállt a Tanácsköztársaság két vezető tisztviselője, Fáber Oszkár és Apáthy György, a Vallásügyi Likvidáló Hivatal vezetői mellett: „Hogy Krisztina körúti házunkban háborítatlanul megmaradtunk, azt Fáber Oszkáron kívül Apáthy György tette lehetővé, kik a minket elválasztó világnézeti különbségek dacára is értékelték a Társulatnak társadalmi szempontból való jelentőségét. Egy alkalommal nyíltan ki is fejezte ezt Apáthy, amikor azt mondta nekünk, micsoda misszió vár majd a Szociális Missziótársulatra! – A likvidáló hivatalban, ahol az audienciák nagy része nyilvánosan folyt, ismételten tanúi voltunk emberszerető mérsékletének öreg papokkal és apácákkal szemben.”

Slachta nemcsak a munkásmozgalomnak nem volt kedvére való, a konzervatív, a női választójogot elutasító Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSZ) sem pártolta, mely már a választási csatározások idején egy Slachtát lejáratni szándékozó plakátot is készített. Politizálása, aktív közéleti szerepvállalása nem nyerte el sok klerikus tetszését sem.

Kirekesztve
Vajon hogy érezhette magát Slachta Margit a képviselőnői szerepben? A nemzetgyűlési naplót olvasgatva a jóízlésű ember csak ámul és bámul: milyen alpári stílusban, ostobán és képmutatóan vitatkoztak, veszekedtek egymással keresztény honatyáink. Prohászka püspök e sorokat jegyezte fel naplójába: „Látni ott is, az embernek van verekedési ingere; vagy a kocsmában adja ki, vagy pl. a nemzetgyűlésben. Kellett nekem ez a panoráma, hogy a homo sapiens-nek insipiens [oktalan, balga, dőre] betéteit megismerjem.” Mindezek ellenére Slachta örömmel volt képviselő. Mintha egy arénában lett volna, ahol küzdeni és nyernie kell. S ez felpezsdítette, szárnyakat adott neki, egyszerűen elemében érezte magát. Nem a hatalom nyújtott kéjes örömet neki. A tenni akarás vágya fűtötte, egy új misszió lehetősége.

Ám 1922. február 16-án véget ért a parlamenti ülésszak, s ezzel egyelőre Slachta képviselői pályafutása is abbamaradt. Bár a Keresztény Női Tábor kérte a püspöki kart, hogy ismét indulhasson a választásokon, arra főnöknője, Farkas Edit nem adott engedélyt, mert a közéleti munkát már ki akarta kapcsolni a Missziótársulat munkaköréből.

Az engedély megtagadása mögött komoly nézetbeli különbség és személyi ellentét is állt. Farkas Editet kivételesen jó kapcsolat fűzte a református vallású Horthy Miklós kormányzóhoz és feleségéhez. „Szabad királyválasztóként” immár nem vette jó néven Margit nővér Habsburg-párti legitimista érzelmeit. A két nő között egyfajta mester és tanítvány viszony volt, de Slachta túl jó tanítványnak bizonyult és túlnőtt Farkas Editen. Rivalizálásuk generációs problémával is magyarázható: Farkas Edit középkorú, Slachta fiatal, tevékenysége az 1920-as években bontakozik ki, akkor, amikor Farkas Edité vagy Prohászka Ottokáré zárul.

A magyar katolikus püspöki kar, illetve a Vatikán illetékesei többször elutasították Farkas Edit konstitúcióját azzal, hogy előbb szüntesse meg a politikai tevékenységet. Ennek hatására is Farkas Edit egy új, jezsuita ihletésű szabályzatot dolgozott ki (az addigi bencés szellemben fogant), ami egészen más volt, mint amire a nővérek fogadalmat tettek. Egy középkorias hangulatú apácarenddé gyúrta át a társulatot, amelyet – a tervezet szerint – igen aprólékos szabályok szőttek át (pl. könyvbe firkálni tilos, egymás érintése tilos, tegeződni tilos stb.). Az új szabályzat nem volt Slachta ínyére való. A szerzetesi közösségi életforma kötöttségekkel jár (ima, böjt, lakhatási fegyelem stb.). Slachta eszménye ettől távol állt, ő nem akart apáca lenni, akinek kezét számtalan szabály megköti. Csak fogadalmas, aki elmerülhet a közéleti munkában, amit a legalkalmasabb eszköznek tartott a hatékony és intézményes szociális munkához.

Kettőjük burkolt vitája a politikai szereplés vállalható mélységéről odáig fajult, hogy 1923. május 5-én több társával együtt „elküldték” a Szociális Missziótársulatból, tehát egyházjogilag „semmisnek minősítették fogadalmukat”. Slachta életének egy meghatározó szakasza zárult le. Az óvó, a biztonságot adó, a közös küzdelmeket serkentő és támogató társulatból kizárták. Van természetesen egy másik, Farkas Edit-párti nézőpont is: nem ő lépett vissza, hanem azok, akik nem vállalták a szerzetesi életet. A lázadók... A két különös és nagyszerű nő közös útja mindörökre szétvált egymástól. Néhány nap múlva, 1923. május 12-én Slachta megalakította a Szociális Testvérek Társaságát, amelynek július 15-étől választott főnöknője. Követői az addigi kék fátyol helyett szürkét öltöttek magukra, ezért nevezik őket „szürke testvéreknek”. Az alakulási jegyzőkönyv rögzíti: szívük elkötelezettségétől senki nem oldozhatja föl őket... A társaság alapelve a „lelkiismereti elkötelezettség”, ami a hivatás, az elhivatottság – akár van forma, akár nincs.

Amikor már nyilvánvaló volt, hogy nem indul az újabb választásokon, a pesti polgár viccel válaszolt: „Mit gondol Slachta Margit, lesz-e méltó utódja a Parlamentben? – Kéthly.”

Az 1930 és 1932 közötti két évet leszámítva – amikor az angyalföldi városi törvényhatósági bizottság tagja volt – négy évtizeden át, 1963-ig irányította főnöknőként a társaságot. S hogy előteremtse a működéshez szükséges anyagiakat, Svájcban, Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban keresett munkahelyeket a testvéreknek, 1924 és 1936 között ő maga is az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában dolgozott. Amerikai élményeiről 1927-ben jelent meg az Elkapott sugarak című lírai írása. Jellemző, hogy mit vesz észre Amerikában a kifelé kőkemény, vasfegyelmű és szívós „főnökanya”: egy utcaszegélyező pázsiton a szokásos „Tilos a fűre lépni” helyett a következő feliratú tábla áll: „Segíts nőni.” S az ott látott köztéri karácsonyfák mintájára 1927-ben Budapesten 15 helyen gyújtotta meg a Mindenki Karácsonyfája gyertyáit.

1931-től a munkásnők szervezésén fáradozik. Mivel a Missziótársulat, a Nővédő nem karolta fel közvetlenül a munkásnőkérdést, azzal Korányi Sarolta, illetve az ő nyomdokain létrejött Katolikus Munkásnő Egyesületek foglalkoztak. Ezeket a katolikus munkásnő szervezeteket az 1919-es Tanácsköztársaság megtépázta. Tehát hosszú éveken át ismét „terra incognita” lett a munkásnők terepe. Slachta három nővért: Rónai Paulát, Palágyi Natáliát és Jolsvai Hedviget bízta meg az érdemi szervezéssel. A „munkásnő” kifejezéssel szembeni ellenszenv miatt Katolikus Dolgozó Lányok Egyesülete néven jegyeztették be magukat (Rónai Paula lemondása után ennek az egyesületnek lesz vezetője 1941-től 1944-ben bekövetkezett haláláig a 2006-ban boldoggá avatott Salkaházi Sára). A célkitűzések alapelvei nem változtak a századvégi-századfordulós elképzelésekhez képest: valláserkölcsi, szakmabeli és gazdasági érdekek előmozdítása. Az eszközök részben hasonlóak, részben módosulnak: szakmai, háztartásvezetési, nőmozgalmi kurzusok, tanulmányutak, a bajok orvoslása érdekében adatgyűjtés, statisztika, kataszterkészítés, beadványok készítése hatóságokhoz, hivatalokhoz, lakásügyek intézése, jogvédelem, segélypénztárak (házasítási, munkanélküli stb.). A rendszeres összejövetelek keretében kiemelt női témákkal is foglalkoztak, úgymint a) a dolgozó család gyermekeinek segítése, b) a család olvasmánya, szórakozása, c) a jó háztartás a nemzet vagyona, d) női teendők a nyilvános erkölcstelenségek ellen, e) otthonalkotó erők, f) a dolgozó nő és a munkáscsalád egészségvédelme, g) kísértések a családi életben, h) a dolgozó nő és a közélet. Érdekes, hogy az összejövetelekre felkészítő tanfolyamanyagok nem a női témák, hanem a fárasztó előadásokat követő pihentető-szórakoztató levezető beszélgetések közé soroltak olyan kérdéseket, mint pl. szépségápolás, párkapcsolat (fiatalemberekkel való érintkezés), helyes táplálkozás, jó modor.

Slachta 1933-ban megalakította a valláserkölcsi Szentlélek Szövetséget, egy év múlva lapot is indított A Lélek Szava címmel, amelyben több, kimondottan a náci ideológia elleni írása jelent meg. Érthető, hogy 1944. márciusban az elsők közt tiltották be. Szeretett volna templomot is emelni a Szentlélek tiszteletére, ennek érdekében elment Gömbös Gyula miniszterelnökhöz, „hogy elkérje e célra a Gellérthegyet, pontosabban a Citadellát.” Szóval nem tagadhatjuk, hogy őszinte naivitás is volt Slachtában, nem is kevés.

1937. november 3-án megnyitotta a Katolikus Női Szociális Képzőt, ahol – ma egyetemen oktatott – szociális munkásokat okítottak. 1942-től az egész országban ún. világnézeti kurzusokat szervezett, hogy a keresztény értékrend erőteljes közvetítésével ellensúlyozza a hitleri propagandát.

Slachta Margit, az Igaz Ember
Amikor a magyar közvélemény eltűrte, befogadta az antiszemitizmust, ő elutasította azt. Az első pillanattól. Nem találni olyan írását, amelyben nyoma lenne ember és ember közötti hátrányos különbségtételnek. Több testvér visszaemlékezése szerint Slachta Margitot felháborította a keresztények árjaként való meghatározása. Ezért turáni fajnak hívta magunkat, és ezzel szembeállította a zsidókat mint zsidó fajt. S többször is emlegette: tanulni lehet a zsidóktól, mert az életrevalóság jellemzi őket, hiszen mindig üldözték őket.

Slachta nem állt meg a cikkek és szónoklatok határán, cselekedett is. Felmérte az emberi felelősség mértékét, s ahogy közeledett a hitlerizmus, úgy vált Slachta elméleti elhatárolódása gyakorlati cselekvéssé. Nemcsak szóban határolta el magát a zsidótörvényektől, hanem cselekedett is. Számtalan petíciót, föliratot, közbenjárást írt és terjesztett a hatóságok elé. 1940. november 8-án a Keresztény Női Tábor nevében beadványt írt a munkaszolgálatosok érdekében. 1941 telén a kőrösmezei deportálás ellen tiltakozott. A magyar állampolgárságú zsidók a német megszállásig viszonylag biztonságban éltek, de a nem magyar állampolgárságú zsidók sorsa tragikussá vált. (1941 nyarán a magyar kormányzati szervek több mint húszezer, Magyarországon menedéket talált lengyel, román vagy csehszlovák állampolgárságú zsidót adtak át a németeknek, akik Kelet-Lengyelországba (Kamenyec-Podolszkba) hurcolták a szerencsétleneket, és ott lemészárolták őket.)]

A hírhedt három zsidótörvény közül az első kettőt a főpapok is elfogadták. Természetesesen akadtak olyanok, akik a kérdés erkölcsi és emberi oldalát mérlegelték, és a történelmi felelősség súlyát is megérezték, de ezzel együtt az egyházi vezetők magatartása előkészítette az erkölcsi lazulást, és felszabadította a keresztyén állampolgárok lelkiismeretét az ellenállás kötelessége alól. Csak 1940-től vállalkoztak erélyesebb fellépésre, de nem a zsidóság, hanem a kereszténységre áttért, viszont a 2. zsidótörvény értelmében mégis zsidónak minősülő hívek érdekében. A katolikus konvertiták 1939-ben, a protestánsok 1941-ben alakították meg érdekvédelmi szervüket, a Magyar Szent Kereszt Egyesületet, illetve a Jó Pásztor Bizottságot. A Szent Keresztnek társelnöke lett Slachta Margit.

A Prímási Levéltár őrzi azt a beadványt, amelyet a Szociális Testvérek Társasága Serédi Jusztinián hercegprímáshoz írt 1941. július 8-án (tehát még a harmadik zsidótörvény augusztus 8-iki életbe lépése előtt). Kérésük, hogy „...a magyar konvertita (zsidó vallásból megtért) szerzetesnők az egymás után létesülő ún. zsidótörvényekben megkapják ugyanazt a mentesítést, amelyet a hasonló eredetű főtisztelendő papság nyert. Egyházunk tanítása alapján nem azonosíthatjuk magunkat azzal a felfogással, amellyel a jelenlegi magyar törvényhozás a zsidóság visszaszorításának ügyét intézte, még kevésbé azzal, amely a keresztség szentségét semmibe véve, katholikusokat minősít át bizonyos vonatkozásokban zsidónak, de legkevésbé fogadhatjuk el a törvénynek azon hiányosságát, melynél fogva azok, akik életüket teljesen az Egyház és lelkek szolgálatába állítják be, zsidóknak minősíttessenek.” A kérvényt Slachta Margit, Palágyi Natália, Rónai Paula, Veress Marianne, Tóth Etelka, Bokor Erzsébet, Molnár Klementina, Rónai Petra, Wittinghoff Ágnes, Ikrich Auguszta, Partuska (?) Eszter, Veress Judit írták alá.

A Magyar Szent Kereszt Egyesülethez 1942 tavaszán futottak be az első hírek a szlovákiai deportálásokról. Slachta Margit tisztelgett Farkas Edit ravatalánál, majd elutazott Szlovákiába, hogy személyesen győződjön meg a történésekről. A látottak újabb cselekvésre ösztönözték. Előbb a magyar állam illetékeseihez fordult. Eredménytelenül. S hasonlóan végződött próbálkozása az egyházi fórumoknál.

„Szlovákia minden átadott zsidó-személy után ötszáz márkát, azaz 6000 szlovák koronát fizet az őket átvevő németeknek. A város képe [Pozsony] ezen körülmények közt - lehet mondani - pokol. Ezen pokolnak egyik kitevője az a körülmény, hogy mialatt a zsidó embertömegek jogfosztottan mindennek ki vannak szolgáltatva, és kétségbeesetten küzdenek, azalatt a keresztények tódulnak a templomokba, de nem nyújtanak védelmet a szerencsétlen kiszolgáltatottaknak, és buzgón szívják magukba a gyűlöletnek mérgét, melyet egy rendszeres és átgondolt propaganda maximális módon injekcióz beléjük... Egészen felszántott lélekkel jöttem haza, szinte gyötör a lelkiismeret, hogy bűnrészes vagyok, amikor nem próbálok meg mindent, hogy ezt a romlást és is segítsem megakadályozni... Azért akarok könyörögni, hogy kegyeskedjék a magyar püspöki kar tagjait annak megnyerni, hogy mint ilyen lépjenek akcióba ezen satanizmus ellen.”
Senki nem akarta beleártani magát „másik ország belügyeibe”... 1943. február 8-án Szlovákia bejelentette a teljes zsidótlanítást, azaz a maradék, mintegy 20 ezer ember deportálását. Slachta nem nyugodhatott: Rómába utazott, hogy XII. Pius pápát személyesen sürgesse cselekvésre. Bátorította őt XII. Pius pápa 1942. évi karácsonyi rádióbeszéde, amelyben a pápa ünnepélyesen hitet tett az emberi személy méltósága mellett, felsorolta azokat az alapvető emberi jogokat, amelyek nemre, fajra és vallásra való tekintet nélkül mindenkit megilletnek, s ekkor beszélt először nyilvánosság előtt az ártatlanul legyilkolt százezrekről is. 1943. március 11-ére sikerült kieszközölnie a pápai kihallgatást. Ennek eredményeként XII. Pius rövid úton utasította a hét szlovákiai püspököt, hogy személyesen menjenek el tiltakozni mind az államelnökhöz, mind a miniszterekhez. Azonkívül elrendelte, hogy Szlovákia összes templomában tiltakozó pásztorlevelet olvassanak fel. Mindezek eredményeként a deportálás elmaradt. Kedves Olvasó! Ne higgye, hogy csak azért, mert valaki hívő keresztény, oly könnyű besétálni a Vatikánba, s bekopogtatni a pápához. Nem! Ehhez kellett Slachta makacssága, hite, elszántsága, kitartása.

Itthon sokakra gyakorolt nagy hatást A Lélek Szavában 1943. január 6-án megjelent szívbemarkoló, hátborzongatóan szép Újévi levele a munkaszolgálatosokról: „Kedves Nővérem! Neked írok, aki könnyesen és gondterhelten állsz az újév küszöbén, és nincs pillanatod, amikor ne gondolnál bevonult atyádra, férjedre, fiaidra... Akarsz a veszedelmek közepette szeretteidnek kettőzött isteni segítséget? Fogadd szívedbe a mások sorsát, különösen azokét, akiket így szívedbe fogadnod nehéz. Egy haragosodét, valakiét, aki megbántott... FOGADJ SZÍVEDRE EGY MUNKATÁBOROST, AKIT A KORSZELLEM KIZÁR A TESTVÉR-KÖZÖSSÉGBŐL. MERD ezekben a halálosan komoly időkben szívedből kiűzni a közönyt, a szeretetlenséget, a gyűlöletet, – merd bent, a szíved legmélyén testvérednek elismerni azt a másik anyát és fiát, merd befogadni fájdalmát és hordani segíteni keresztjét.” Emiatt Endre László, Pest vármegye alispánja a törvényhatóság február 7-iki közgyűlésén elítélte, ám erre Slachta a Nemzeti Újságban közzétett nyílt levéllel válaszolt, kiállva a munkaszolgálatosok mellett.

Keresztény hite, humánuma életveszélyt is vállaló embermentő munkára sarkallta. E munkában mindenkivel, aki csak vállalta, cimborált. Például a szociáldemokrata Karig Sára biankó keresztleveleket nyomtatott, pecséteket készített Slachtának, aki hamis igazolványokat és igazolásokat gyártott. A testvérek Thököly úti rendházában zsidókat bújtatott, köztük Heltai Jenő írót, Radnóti Miklósnét, a halálmenetben elpusztított költő feleségét, Rusznyák Istvánt, a Magyar Tudományos Akadémia későbbi elnökét, a 84 éves Márkus Emília színésznőt és férjét, Párdányi Oszkárt, Vágvölgyi Tibor szociáldemokratát, Vilt Tibor szobrászművészt.

1945-ben már a néhány hónapja még őt is kereső nyilason próbált enyhíteni. (Ugyanis tanúnak jelentkezett a népbíróság által később halálra ítélt és kivégzett Koltai-Kunditz nevezetű nyilas tárgyalására, és ott elmondta, hogy a vádlott 1944-ben razziát tartott a Thököly úti rendházban, a bújtatottakat akár el is hurcolhatta volna, de nem tette, s végül csak annyit kért, hogy Slachta hagyjon fel a zsidók rejtegetésével. E mentőtanúskodás – s ráadásul még uzsonnát is vitt a vádlottnak – hosszú időre adott muníciót a rajta élcelődőknek.) Tette mindezt nem politikai meggyőződésből, hanem a krisztusi szeretet jegyében, mert senkiben nem a világnézetet, hanem a segítségre szoruló embert látta.

Slachta nem magányos embermentő volt, mellette álltak a társaság fogadalmas testvérei. A testvérek lelki nevelése tartalmazta az áldozatvállalást, de azt is, hogy túl nehezet kívánni nem lehet az engedelmesség terhe alatt. Tehát az embermentésre senkit nem kötelezett, mindenki szabad akaratából eldönthette: vállalja-e az életveszélyt. És a testvérek vállalták... Egyikőjük az életét is adta: Salkaházi Sárát a vele együtt elhurcolt Barnovits Vilma hitoktatóval és négy menekítettjével a nyilasok 1944. december 27-én belelőtték a Dunába.

A II. világháború után
1944 őszén, 1945 elején a keresztény-katolikus politikusokban felmerült: Slachta Margit szervezze újjá a Keresztény Női Tábort, s induljon a nemzetgyűlési választásokon. „A KDNP [Keresztény Demokrata Néppárt] vezetői azonban nem tartották időszerűnek ezt az elképzelést, és megállapodtak abban, hogy Schlachta [sic!] és csoportja egyelőre a Keresztény Demokrata Néppártban végez politikai és szervező munkát.” Így is történt: az 1944–1945 fordulóján összeállított KDNP- vezetőségi listán Slachta Margit még a választmány tagjai között szerepel. Személyét azonban többen – köztük Barankovics István – a hitelét vesztett keresztény párthoz kötötték, ezért úgy vélték: az általa képviselt politika nem „néppárti”. A pártban kezdettől meglévő politikai véleménykülönbségek végül is kettészakadáshoz vezettek: Pálffy József pártelnök 1945. augusztus 19-én disszidensnek nyilvánította a pártban tevékenykedő kalotos csoportot. A klérussal szorosabb kapcsolatokat ápoló, konzervatívabb szárny Pálffy elnökletével 1945. szeptember 6-án tartotta meg tisztújító közgyűlését, s ezen Slachta Margitot a párt alelnökévé választották. A kettészakadt párt vitáját végül is az Országos Nemzeti Bizottság zárta le: csak a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt indulását engedélyezte a választásokon.

Maga Slachta az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon pártonkívüli jelöltként a Polgári Demokrata Párt listáján került ismét a Parlamentbe. Az 1947-es választásokon viszont már a Keresztény Női Tábor programjával jutott mandátumhoz. Slachta 1947. július 22-én nyújtotta be Rajk László belügyminiszterhez engedélykérését a pártalakításra, amit hamarosan meg is kapott.

A választásokra készülve elsősorban a nők keresztény, nemzeti és szociális alapú szervezésére, a nők gazdasági és állampolgári felemelésére, a női lelkiségnek a közéletben való érvényesítésére helyezte a hangsúly. Mindarra tehát, amire eddigi tevékenysége alatt is. A gyermek, a nő, a család védelme rokonszenves álláspont, ez azonban most, a második világégés után kevés volt. A hatalomba került baloldal számos szociális intézkedést hozott, a női választók tömegeit sem lehetett megnyerni csupán női mivoltukra és a keresztény világnézetre építve. A párt propagandája sem a koalíció, sem az ellenzéki pártok részéről nem váltott ki különösebb visszhangot. Erejét, befolyását nem tartották számottevőnek, nem foglalkoztak vele. A választásokon végül is az összes szavazat 1,4%-át nyerte el, s ezzel az 1947-es országgyűlésbe delegálhatott négy képviselőt.

Slachta 1945 és 1948 közötti parlamenti felszólalásai többségében a jogelvűség, a jogbiztonság és jogrend kérdésével foglalkoznak. Ezek biztosítását csak a Szent István-i államrend fennmaradásában látta. Ezért is emelt szót az 1946. január 31-én elfogadott köztársasági törvény ellen, és utasította el a köztársasági államformát. Az államforma kérdését – Mindszenty József hercegprímáshoz hasonlóan – népszavazásra bízta volna, elhalasztva azt a békekötés utánra, mert attól remélte az ország szuverenitásának visszaállítását. A királyság kérdésében – paradox módon – épp a népfelség elvét tartotta elsődlegesnek, s nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy talán épp az államforma megváltoztatásából származhat Magyarországnak előnye a béketárgyalásokon. Az állam egyszerűen nem maradhatott a látszólagos alkotmányos bizonytalanság állapotában, amiben a két háború között volt. Az 1946-os bel- és külpolitikai helyzetben a királyság intézménye mellett érvelni anakronisztikus volt. De más nézetet vallani Slachta lényével ellenkezett volna. A határokon kívül rekedt magyarság és a kis nemzetek jogairól, a családi életről, a nemzet erkölcsösségének védelméről is gyakran szólt – mai értékítéletünk szerint konzervatív alapról. Nyilvánvaló, hogy világnézeti meggyőződésből antikommunista és szovjetellenes magatartást követett. 1947. április 16-án mondta el nagy beszédét a vallásos nevelés érdekében. A hitoktatás szabadságáért mondott beszéde után Parragi György (a kisgazdapártból 1947. február 5-én kilépett) pártonkívüli képviselő így méltatta: „Egyetlen férfi a nemzetgyűlésben!” (Ez a megállapítás egyébként nem először hangzott el Slachta Margitra. Először Némethy Jenő képviselő illette hasonló szavakkal. S valamikor korábban már a szociáldemokrata Kéthly Annát is hasonló szavakkal dicsérték.) Képviselőtársai – s őszintén meg kell mondanunk, hogy nemcsak a marxisták, de a keresztény meggyőződésűek közül is többen – az idejétmúlt klerikalizmus képviselőjének tartották, és beszédeit gúnyos, sőt trágár közbekiáltásokkal fogadták. Vissza-visszatérő váddá vált a botbüntetés (az 1920–22-es nemzetgyűlési képviselők közül ő volt egyedül most is képviselő). Hogy ez miért lehetett így? Nyilván nem találtak más eszközt arra, hogy a zsidómentéssel kiérdemelt óriási erkölcsi tőkét összetörjék, de legalábbis kikezdjék. A politikai élet balra csúszásával azonban mind lehetetlenebbé vált politikusi pályájának folytatása. 1947. október 28-án mondott beszédét külpolitikai érdekeket sértőnek minősítették (bírálta a Szovjetuniót és Jugoszláviát), s október 30-án a mentelmi bizottság javaslatára hatvan napra kizárták az országgyűlésből. Utolsó parlamenti beszédét 1948. június 16-án tartotta, szenvedélyesen ellenezve az egyházi iskolákat államosító törvényjavaslatot. Mondandóját ezúttal is durva, alpári közbeszólások kísérték. „Vonulj kolostorba, Ofélia!” – szellemeskedett az MDP újdonsült főtitkárhelyettese, Marosán György. Az ügy ismét a mentelmi bizottság előtt folytatódott. Miután ugyanis a képviselők mégis törvényre emelték az iskolák államosítását, az ülést bezáró Himnusz éneklésekor Slachta tüntetően ülve maradt. Ezért a mentelmi bizottság kétszer hat hónapra kizárta az Országgyűlésből. A bizottság tagjainak a Zsoltárok könyvéből idézett: „Elnyomóink dalt követeltek tőlünk, de mi azt tartottuk, száradjon el inkább a nyelvünk.” Később azt mondta testvéreinek: „Nem jól tettem, hogy nem álltam föl, le kellett volna térdelnem.” (A történtekről így számolt be Alice testvérének: „...nagyon elfoglalt és viharos heteink voltak. Ugyanis most történt meg az iskolák államosítása, mely alkalommal való fölszólaláshoz intenzív munkával készültem... Bár nem reméltük, hogy sikerrel küzdhetünk, azért természetesen mindent meg kellett tennünk... A törvényjavaslat tárgyalásakor mondott felszólalásom miatt és azért, mert az ülést bezáró Himnusz éneklése alkalmával nem álltam fel, ... a fővárosi bizottsági tagságtól megfosztottak és az Országgyűlésből pedig egy évre kizártak...” )

Vajon az ekkori Slachta ugyanaz a Slachta? Úgy gondolom, hogy igen. Ô hű maradt korábbi felfogásához. Nincs két Slachta Margit, de van két, gyökeresen más történelmi kor. Míg az egyikben a katolicizmus haladó képviselőihez sorolhatjuk, addig a másikban saját katolikus tábora változásaira nem tudott odafigyelni. Első parlamenti működése idején Slachta még fiatal nő, másodjára viszont már javakorabeli hölgy. A makacsságig hű maradt korábbi nézeteihez. Oly mértékben gerinces, nézeteiben rendíthetetlen és kompromisszumképtelen, hogy ezek az emberi tulajdonságai szinte kudarcra ítéltették minden kísérletét, hogy belső tisztességtől áthatva és keresztény világnézettől vezérelve legyen eredményes vagy akár csupán elfogadott. Slachta szélsőségesen következetes, szinte mindent feketén-fehéren látott, a kereszténységet is száz százalékosan védeni akarta. Slachta Margit egyénisége nem egy rugalmas ember egyénisége. Igaz, abban a korban a rugalmasságnak sem volt sok esélye. Ismerte, de nem fogadta el: a politika művészete az, hogy kompromisszumok árán el tudom-e érni az elveim alapját. Varga László, a Keresztény Demokrata Néppárt örökös tb. elnöke válaszolta a következőket arra kérdésre, hogy elfogadja-e Slachta Margitot: „Mint szerzetest igen, mint tanítót igen, mint az üldözöttek támogatóját úgyszintén, mint politikust csak úgy, hogy hirdesse a közéleti tisztaságot, de a megvalósításban nagyon nehéz volna követni.” Érdekes párhuzamba állítani Gömbös Gyula 1922-es véleményével: Slachta Margit megállta a helyét, „csak egy hibája van: politikai kérdésekben sokszor túlságosan idealista, dogmatikus és talán egy kissé szubjektív is...” Az a veleszületett hajlama, hogy szeretne jót adni, képtelenné tette, hogy semleges legyen. Ô harcolt. Mindig, de nem akármiért. A képviselt ügyet küldetésként élte meg, még a teljes szembenállás sem téríthette el. Elhivatottsága már önmagában irritáló lehetett. Magánélete nem volt vagy csak mellékesen. A maximalizmuson túl is egyházhű volt. Második parlamenti tevékenysége egészen más körülmények között zajlott; az új kormány felvállalta a szociális kérdést, Slachtának az elvi kérdések maradtak. Az egyház elleni támadások kapcsán úgy érezte, rajta (is) múlik a kereszténység védelme. Ha nem lenne képzavar, azt is mondanám, ő a modern kor keresztes lovagja. Áradt belőle az elhivatottság, a prófétaság.

Letartóztatástól tartva 1949 januárjától a domonkos nővérek zárdájában álruhában rejtőzködött. Eredetileg indulni akart az 1949-es választásokon is, de csak a május 15-i szavazásra mert elmenni. 1949. június 22-éről 23-ára virradó éjjel húgával együtt Ausztriába, s onnan szeptember 16-án Tóth Etelka álnéven az Amerikai Egyesült Államokba távozott.

Az emigrációban
Az emigrációból Nemes Margit néven levelezett Magyarországra, Nemes Borbála néven pedig a Szabad Európa Rádióban szerepelt. 1951-ben visszatért Bécsbe a hazatérés csalfa reményével, majd 1953. május 5-én, immár saját nevén másodszor, végleg Amerikába érkezett.

Az emigráció első éveiben még aktív próbált maradni. Testvérének, Irénnek írta a következő sorokat 1954-ben: „Te nem is sejted, hogy én milyen agyonterhelt vagyok. Folyton a mi létünkre és a testvérek megsegítésére kell gondolnom, és folyton ügyeket, leveleket írni... Agyonnyúzott fejem már megtagadja sokszor az emlékezést. Hiszen ne felejtsd el, hogy 70 éves vagyok. Soha nem ültem körmömet faragva a díványon, de főleg nem az utolsó tíz évben...” Memorandumot írt Truman elnöknek, az USA püspökeinek, hogy felhívja figyelmüket a kommunista országokban bármilyen okból kisebbségbe szorítottak helyzetére. Tiltakozásokat gyűjtött Mindszenty József esztergomi érsek bebörtönzése miatt. Már igencsak megöregedve, de megpróbált segíteni az 1956-os forradalom menekültjein is.

Mindezek azonban csak eseti akciók voltak. A politikától visszavonult, s hallgatásba merült. Csak levelekben érintkezett néhány politikai harcostárssal. Varga Béla például így írt neki 1959-ben: „Jó tudnom, hogy itt a hazátlanságban, idegenben is velem van életem egyik legjobb barátja.” Két év múlva óva intette a hazatéréstől: „A világért meg ne kísérelje a hazatérését.”

A társaság életében is fájdalmas konfliktusok támadtak, melyek emlékeztetnek az ő 1923-as sorsára: a Los Angeles-i és a kanadai testvérek másik utat választottak és elszakadtak tőle még két részre. (Egy piarista atya meg is mondta Slachtának: „Tudja, nem tesznek ezek mást, csak amit maga tett a főnöknőjével.”) Szabályzatukat – melyben rögzítették: fogadalmasok, de nem szerzetesek, egyházjogi kategória szerint: apostoli életre egyesült társaság – csak a II. vatikáni zsinat után fogadták el... Slachta Margit életének utolsó éveiben mindent elveszített. Fiatalkori zseniális képességeit felőrölték az elmeszesedett erek. 1974. január 6-án, 90 éves korában halt meg az egyesült államokbeli Buffalóban, a Szociális Testvérek Társaságának rendházában.

*

Slachta Margit alakja politikai állásfoglalásától független, minden koron, minden hatalmon és minden világnézeten felülemelkedő értékeket és magatartásmintát képvisel. Rendkívül bonyolult, összetett ember volt. S valahol mégis egyszerű: mert mindig a krisztusi szeretet parancsának engedelmeskedett. Alakjában párhuzamosan él a másik emberért és a nemzetért való felelősség.

Sík Sándor piarista így vélekedett róla: „Schlachta [sic!] Margit is egyike azoknak, akiket szentnek gondolok. Nem az én gusztusom szerint, de a szentek általában nem a mi gusztusunk szerint valók, többnyire saját gusztusuk van.” Négy évtizeddel később hasonlóan vélekedett róla az őt egyáltalán nem ismerő írásszakértő: „Olyan helyzetbe került az Istennel való kapcsolatában, hogy ő egy híd. Talán a szenteket lehetnek ilyen fogalommal illetni. Laikus módon így képzelem el a szenteket.”

Élete nyitott könyv, mégis alig ismerjük. Ő maga fogalmazta ezt meg egy levelében: „...az ember lelke olyan, hogy legbelsőbb világát nem tudja társaságban kitárni, még akkor sem, ha a többiek szeretett övéi...”

*

Halála után 11 évvel, 1985-ben Izrael államtól megkapta az Igaz Ember kitüntetést, és emlékére fát ültettek a Yad Washem kertjében. 1995. március 15-én Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága emlékérmet kapott a magyar kormánytól, május 7-én megkapta a Magyar Köztársaság Bátorság Érdemjelét.

Ám küzdelme, szenvedése nem ezért volt nem hiábavaló: a Szociális Testvérek Társaság nem halt ki, lettek fiatalok, lett utánpótlás a 20. és 21. században, a mai Magyarországon. Lelki hagyatékának gazdagsága nélkül ez nem történhetett volna meg.

Főbb művei
• Elkapott sugarak. Bp., 1927
• A puszták rejtekéből az élet centrumába. Bp., 1928
• Pünkösdi tűz. Bp., 1944
• Sugárzó élet. Válogatás Slachta Margit testvér gondolataiból. Vál.: Söjtöry Ágota. Bp., 1993. Szociális Testvérek Társasága Magyarországi Kerülete

Róla szóló irodalom
• Slachta Margit, az első magyar nőképviselő politikai működése. Bp. [1922]. A Keresztény Női Tábor kiadása
• Zadjeli Slachta Margit a Szociális testvérek Társasá

Oldal: Slachta Margit
Nők a történelemben - © 2008 - 2024 - nokatortenelemben.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat